2015. március 15., vasárnap

Egy nemzeti ünnep margójára




Nemzeti ünnepeink környékén szokott eszembe jutni dédapám, aki igazán tudta mit jelent magyarnak lenni…

Magyarnak lenni, ide tartozni úgy, hogy akár idegen csengésű a neved, akár törve beszéled a magyar nyelvet.
A nemzettudat nem feltétlenül nemzetiségi kérdés. Ez paradoxon? Lehet.

A svábok például tudják. Azok, akiket elkergettek igazi otthonaikból, akiket akaratuk ellenére visszatelepítettek őseik földjére, akik visszaszöktek, ha tehették, vagy azóta is évente "hazajönnek" oda, ahová szívük-honvágyuk húzza.

Ennek a bejegyzésnek a megírására már régóta készülök. Megint egy személyes, családi történet, amelyet gyermekeink és mások elé példának teszek közzé. (Sajnos személyesen már nem találkozhattam a dédapámmal, már nem élt, amikor én születtem.)

Dédapám és családja, Julius Kollmann a jobb oldalon
 
A történet főszereplője Julius Kollmann, a dédapám. Mecsekszabolcson született egy sváb bányászcsaládba. Apja megözvegyült két gyerekkel, elvett egy sváb özvegyasszonyt, szintén gyerekekkel. Aztán egy jobb élet reményében kivándorolt (vagy vissza?) ősei szülőföldjére, Németországba, Dortmundba, ahol természetesen bányászként dolgozott tovább. Ott lakást kapott, és mikor már lehetősége volt, feleségét és gyermekeiket maga után vitette. A gyerekek, így dédapám is, ott jártak iskolába. Ott már a 8 osztály volt kötelező, ahogyan nagyanyámtól oly sokszor hallottam. (Mint, ahogy azt is, hogy ott a pék házhoz vitte a zsemlét, a tejes a tejet, és ott már akkor volt Maggi.:-) ) Dédapám az iskolát befejezve, mily meglepetés, szintén bányászként dolgozott, egészen az I. világháborúig, ahová behívták, magyar katonaként, hiszen magyar állampolgárságukról egy percig sem mondtak le. Itthon aztán választhatott: vagy a front vagy a bánya. A bányászokra ugyanis akkor nagy szüksége volt a hadiiparnak, így nem kellett harcolniuk. Naná, hogy a bányát választotta.  Így aztán a háborút megúszta. A bányát viszont nem, még 40 éves sem volt, amikor olyannyira rokkant lett, hogy nem tudott többé már dolgozni, dereka behajlott, meghajolva járt élete végéig.  (A dereka meghajlott, de a GERINCE nem!)  De kicsit előreszaladtunk. Még fiatal pécsi bányász korában megismerte dédanyámat Veronika Burschlt (akiről már írtam régebben A múlt című bejegyzésemben, aki tejeskocsin szökött be Pécsre Olaszról), akinek a szülei parasztok voltak a kis baranyai sváb faluban, Olaszon. Abban a hitben vette el dédanyámat, hogy egyszer ki fognak költözni falura, Olaszra, ahol szabad parasztként élhetnek, feledve a bánya sötétjét. Nem így lett, maradtak hát Pécsbányán, Pécs (és a DGT) soknemzetiségű bányászkerületében, ahol sokféle szót hallhatott az ember, csak magyart ritkán. Dédapám sem nagyon tudott magyarul. Éltek itt svábok, csehek, lengyelek. (Érdemes kimenni a pécsbányai temetőbe, a gótbetűs, díszes fejfákról sok idegen hangzású név köszön vissza.)  Egymást közt a bányászok nyelvét, a németet beszélték. Jól megfértek egymás mellett.  Így az is természetes volt, hogy a 40-es évek elején a helyi tanító, aki valamiféle lakossági összeírást, népszámlálást végzett, németül kérdezgette az ott lakókat. Így ért el dédapámhoz is, akitől többek közt azt is németül kérdezte, hogy
-Milyen nemzetiségű?
Dédapám rávágta, a világ legtermészetesebb módján németül, hogy: -Magyar!
A tanító csodálkozott: -De hát nem is tud magyarul!
- Akkor is magyar vagyok. -vágta rá dédapám, most már kicsit ingerülten.  
-De Kollmann bácsi, hiszen maga német újságot járat!
 (Erre nagyon büszke volt 8 osztályt végzett dédapám: a telepen ritkaságszámba menően a hochdeutsch-ot beszélte (hála a dortmundi gyerekkornak) és német napilapot olvasott.)
-Maga azzal ne törődjön tanító úr! Én Magyarországon születtem, Magyarországon élek, magyar kenyeret eszem: magyar vagyok! Ezt írja be! – vágta rá most már nagyon mérgesen.

Hát így. Így fogalmazta meg a sváb származású, magyarul alig beszélő , 8 osztályt végzett bányász dédapám a magyarságát! És nem értette, hogy mit nem lehet ezen érteni.

2015. március 13., péntek

Most mondjam megint, hogy gyarapodtunk?:-)


Ez egyrészt már unalmas, mármint nem nekünk, hanem címnek, másrészt, mert csak átmeneti a gyarapodás. Megellettek a teheneink, ami jó hír, mert nemsokára lesz sajtunk (mégpedig annyi, hogy még el is adhatunk belőle:-), kevésbe jó hír, hogy a kis jövevények bikák... Édesek, aranyosak, csak kevésbé értékesek... Sebaj!:-) Csak egészség legyen, ahogy mondani szokták.:-)

Íme egy születés képei:











És az öccse:
Apáról féltestvérek. (Egy az inszeminátoruk.:-)








A nevük: Pici és Öcsi. ici az idősebb, ő elnyerte a kék szalag rendet a tőgy után futásért, ja, és a megkülönböztethetőségért.:-)

Öcsi

Öcsi

Pici a "nagy" testvér

Tesók






Már tervezzük a Nagy Dadai Bikafuttatást, a pamplonai mintájára, csak mi gyerekeknek, hiszen itt mégiscsak "gyerek" bikákról van szó.:-)

2015. március 8., vasárnap

Egy terrorista halála


Nem, Kedves Olvasó, nem egy politikai tartalmú rövid képriportot láthat itt, hanem egy abszolút gasztronómiait.A következő képek nem lesznek alkalmasak a nyugalom megzavarására, hacsak nem tekintjük a gyomorsav gerjesztést izgatásnak.:-)
Szóval... Volt itt már szó a gyöngytyúkok furcsa "formatervezetlenségéről". Nem mondom, a küllemükről megoszlanak a vélemények, de a viselkedésük egyértelműen megbotránkoztató. Teljesen antiszociálisak, durván agresszívek. Az egész baromfiudvart rettegésben tartják. A legváratlanabb pillanatokban rontanak rá a tyúkokra, és inzultálják őket. Olyannyira, hogy már a testi épségükért kezdtünk aggódni. A legagresszívebb a fehér, akit madame Pompadoure-nak neveztünk el egy előző blogbejegyzésben részletezett külső hasonlóság miatt. Már a tojáshozam került veszélybe az általa okozott stressz miatt. Tanakodtunk, hogy mi legyen. A végén abban maradtunk, hogy vesznie kell. De nem elvesznie, hanem egy csodálatos metamorfózison kell keresztülmennie, melynek végén egy aranyló húslevesben teljesedhetne ki. Így is lett!:-)
(Köszönjük Poroska.)

Egy ilyen volt-ilyen lett fotópár:-):

Ilyen volt.

Ilyen lett!

Ja, és a végén kiderült, hogy madame Pompadour fiú volt!:-) Ilyen erős smink egy pasinak?!!


Néhány fotó az első igazi tavaszi hétvégén Tündiről, akit kiengedtünk a külsőkarámba, ahol vidám nyargalászásba, ugrándozásba kezdett.

Fut a csacsi


Ej, micsoda széles jókedve van!:-)

Ilyen szelíd, bújós

Igen, egy kicsit ő is (mint minden állatunk) "apás":-)

Barátkozás

Kíváncsi állat a csacsi

2015. március 6., péntek

Kézműves kontra "ipari" termék


A múltkor beszélgettem egy helyi termelővel, csirkéket tart, levágja őket és pucolva eladja. 900.- forintot/kg kér érte, konyhakészen. Mesélte, hogy valamelyik vevője szóvá tette, hogy a Lidl-ben 700.-ért kapható a csirke, mire ő szabódott. Mondtam neki, hogy egyszer mi is "megkaptuk" már, hogy a Tesco-ban 1000.- a sajt kilója. SAJT????
Egy kis matematika: 10 l tejből lesz kb. 1 kg sajt. A tej ára (nagy mennyiségben) min. 100.-/l (és a gazda már éhen is halt), tehát: 1000 forintért 10 l tej van csak, meg nem pasztőrözték (energia), nem kultúrázták, nem oltották, nem fizettek sajtmester bért, nem sózták, nem érlelték (tároló kapacitás, megfelelő hőmérséklet, páratartalom), nem csomagolták, nem szállították sehová, nem volt haszna a termelőnek, a kereskedőnek.  Miről beszélünk? Sajtról???? Miből lehet az? Mert nem termelői tejből, az tuti! Mi tejből nem tudunk ennyiért sajtot előállítani. Elárulom: ŐK SEM! Minőséget biztos, hogy nem.

Mi nem tudunk versenyezni a multikkal, DE ŐK SEM VELÜNK!!!!!!

Azt hiszem, hogy ez akár a jelmondatunk is lehetne, nem?!:-)

Ez kérem, nem a Tesco tejtermékkínálata

És nem is a hostessek kínálótálcái:-)

2015. március 1., vasárnap

Gyarapodtunk megint! Mint a mesében...


Tudom, tudom, nemrég még arról írtam, hogy kicsit ránk jár a rúd. Így is volt. De most is, mint mindig, a Gondviselés segített. Először is vendégeket küldött a vendégházba. Elkészült az autónk, tudunk közlekedni. Aztán a műtétem is jól sikerült, egyre jobban mozgok. Aztán végre találtam egy jó állást, ami egy anyagi biztonságot jelent. És aztán még gyarapodni is tudtunk. Olyan ez néha, mint a mesében...

Kedves Olvasók!
Ma este a világszép csacsikisasszony történetét mesélem el Nektek. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy egészen kicsi kisgazdaság és vendégház. Szarkafészeknek hívták, a gazda neve után. Ebben a vendégházban és a kis gazdaságban szerencsére sok gyerek megfordult, volt aki vendégként,volt aki látogatóként. A gyerekek, köztudomásúan, nagyon, nagyon szeretik az állatokat. Gondolkodott a gazda és a gazdaasszony, mivel lehetne még érdekesebbé, izgalmasabbá tenni a portát. Egyszer aztán eszükbe jutott, hogy milyen jó lenne, ha lakna velük egy kiscsacsi, akit lehetne simogatni, szeretgetni, felülni a hátára és egyszer talán szamárkordéba is lehetne fogni. Segíthetne a gazdának a kivágott fákat felhúzni a legelőről, és ki tudja még mennyi mindenben. Igen ám, de egy csacsi sok pénzbe kerül. Gondolkodott a gazda és a gazdasszony, hogy mi tévők legyenek. Eszükbe jutott ám, hogy pénzük ugyan nincs, de van sok-sok felesleges holmijuk, amire már nincs is szükségük. El kéne cserélni! Igen ám, de hogyan? Nosza, feladtak hát pár hirdetést, hogy ők biza' csacsira cserélnének rönkhasítót, megunt gyűrűt, vagy miegymást. Egyszer csak telefonált egy ember, hogy neki van egy 3 éves, Tündi nevű nagyon kezes csacsija, amit már meguntak az unokái. És szívesen elcserélné egy gyűrűre, meg némi itókára. Elmentek a gazdáék megnézni a Tündit, és nagyon megtetszett nekik, mert szép is volt, kezes is volt. Csak úgy bújt hozzájuk, hogy simogassák a füle tövét. Meg is alkudtak rá, hogy most már ásó, kapa, nagyharang se válassza el őket egymástól. Megbeszélték, hogy a volt gazdája el is szállítja a Tündit az új otthonába. És egyszer csak, egy szombati napon estefelé meg is érkezett a Tündi a Szarkafészekbe.
Hát így történt Kedves Olvasóim, hogy átváltozott egy elátkozott gyűrű, mintegy varászütésre, egy világszép csacsikirálylánnyá.:-)
Itt a vége, fuss el véle! Áááááá, dehogy van vége! Még csak most kezdődik igazán a mese, mert Tündi nagyon sok gyereknek lesz jó pajtása, barátja, hordozója.

Hát nem gyönyörű?!

Meseszép



Profilból
De van még mesélni valóm, mert ugyanazon szombat délután két kismalac is érkezett a Szarkafészekbe, két kis vietnámi csüngőhasú, akik szépen felnőnek majd konyhai hulladékon, savón (na abból lesz doszta), meg egy kis kukoricadarán. Sokáig tiltakoztam a disznó ellen, mert nekem nem egy vonzó állat (főleg a szaga nem!), de aztán hagytam magam meggyőzni fotókkal, édesebbnél édesebb kismalacokról. Életben még aranyosabbak!:-)

Először még féltek, összebújtak


Jaj, hová kerültem?!


És még néhány kép a szombat délutáni sziesztáról:

Így alszanak a barátok, egymás hegyén-hátán
Már megint a hátamra mászott, ezt nem hiszem el!:-)