Az út...

Kisgazdaságunk kialakulásának dokumentálása mellett fontosnak tartom a vidékre költözésünkig tartó út elbeszélését is.  A múlt című bejegyzésemben arról írtam, ami kicsit visszafogott, ami késleltette az indulást. 

Sokkal lényegesebb ennél, ami idáig hozott minket.....


Mindketten családi házban nőttünk fel Pécsett, kerttel, állatokkal. Mindketten részt is vettünk a ház körüli munkákban, de inkább kötelességből, mint lelkesen. Aztán ahogy "értünk", mindkettőnkben megfogalmazódott az igény, hogy milyen jó lenne a magunk által megtermelt tojás, állatok, saját termés a kertből, esetleg saját bor. Az idő múlásával a férjemnek egyre inkább elege lett a multi cég "áldásaiból", a lelketlen hozzáállásból, a hétvégi munkákból,  az értelmetlen, mondvacsinált feladatokból, az "amerikás" jelszavakból, demagóg üzleti tájékoztatókból, a "gittrágásból", a képmutató rendezvényekből.  Nekem meg az egyhangú papírmunkákból. Mindketten kreatív, "teremtő" munkát szeretnénk végezni. Olyat, ami létrehoz valamit, ami szolgál valakit vagy valamit, amin áldás van, ami VALAMI. Nem úgy tenni, MINTHA fontos lenne, amit csinálunk, hanem olyat tenni, ami tényleg fontos és célja van. Elég volt a képmutató "minthavilágból".

Az "első szerelem" a Balaton-felvidék volt, mint sokaknak. Az északi partra jártunk nyaralni, és sokat csavarogtunk "felfelé". Évekig álmodoztunk arról, hogy ott milyen lehet lakni. Aztán az ottani ingatlanárak és a házakat, falvakat csak nyaralónak használó "lakosság" miatt elvetettük az ötletet.

Baranyában is sokfelé barangoltunk, voltak itt is "gyöngyszemek": Püspökszentlászló, Óbánya, Kisújbánya, stb. Husztóton ki is néztünk egy szép vályog parasztházat, de még nem volt lehetőségünk a vételre, így  megvette más. Aztán érdekelt minket Gyűrűfű, ott el is töltöttünk pár napot, de rájöttünk, hogy az nem a mi keresett közösségünk. Viszont Lamine és Simone barátainkat (Kaba Farm, Almáskeresztúr) ennek az útnak köszönhetjük. Ugye: soha semmi sem véletlen!:-))

Tavaly nyáron az Őrséget jártuk be. Na az igen! Találtunk is egy eladó, legalább 100 éves gyönyörű kodisállásos parasztházat Ispánkon. Műemlék jellegűt. Beleszerettünk.  De aztán belegondoltunk abba, hogy a családtagjaink: gyerekeink, szüleink, testvéreink és gyerekeik milyen messze lennének tőlünk, mennyire megritkulnának a közös családi összejövetelek, így fájó szívvel ugyan, de elvetettük. Pedig azon a vidéken is rokonlelkekre találtunk: Annamáriára és férjére. Ha nem lenne az Őrség olyan messze Pécstől....

Aztán következett a Zselic. Túrázni akartunk, pihenni Bárdudvarnokon.

Kíváncsiak voltunk Visnyeszéplakra, az interneten sokat olvastunk róla, szimpatikus volt a kezdeményezés, a keresztény közösség. Egy kalandos túra során el is jutottunk oda (a turistajelzések a Zselicben és az Őrségben nem olyan következetesek, mint a Mecsekben). Amit ott találtunk az teljesen más volt, mint, amit vártunk. Sok rendezetlen porta, le nem szedett gyümölcsfák, elgazosodott kertek..... Volt persze néhány kivétel is, de az összkép.... Persze az is lehet, hogy nem láttuk az egészet, mert elég nagy területen helyezkedik el. 
Aztán lent a Petörke tó partján, a Horgász Presszó ajtaján megláttunk egy hirdetést. No, ez volt Dada. Tetszett a kép alapján, de túl drága volt nekünk. De azért felmentünk megnézni. Nézegettük, körbejártuk (nincs kerítve). Az egyik szomszéd (naná, hogy a Józsi bácsi), érdeklődve figyelte, mit is csinálunk. Illendően odaköszöntünk, és mentegetőzni kezdtünk, hogy nem rossz szándékkal jöttünk, de láttuk, hogy eladó, és gondoltuk, szemügyre vesszük. Már jött is készségesen felvilágosítani, hogy kié a ház, mióta árulják, mekkora a terület, és, hogy szerinte már sokkal kevesebbért is odaadnák. Áradozott, hogy mennyire szeretnek ott lakni, milyen csendes, milyen jó a közösség, milyen jó a föld, és már szaladt is a kulcsot őrző, ingatlant megmutatni hivatott szomszédért. Mondtuk, hogy igazán ne fáradjon, mi tényleg inkább csak kíváncsiskodunk, mint komolyan érdeklődünk (ekkor még az őrségi dolgot nem vetettük el teljesen). "Nem baj, nem baj, nézzék csak meg, tényleg szép".
Hát megnéztük.:-)) Jól megnéztük.:-)) Tényleg szép.:-)) Nagyon tetszett. Nem mondom, hogy ott és akkor eldőlt minden, mert nem így történt. (Bár lehet, hogy a tudat alatt mégis így volt.) De elindult bennünk valami, ami végül is odavitt minket.
Józsi bácsi utána még megmutatta a kertjét, hogy milyen jó a föld, milyen szép a vetemény. És búcsúzóul még utánunk szólt: "Vegyék meg, meglátják, nem fogják megbánni......".


És visszamentünk ősszel, és kora tavasszal. Egyre több embert ismertünk meg, mind kedves, barátságos volt. Tavaly nyáron például a Mesterségek Ünnepén ismertük meg közvetlen szomszédainkat, akik kézművesek, és már tudták, hogy mi vagyunk "a pécsiek". És utána ősszel a Magyarlukafai Búcsúban utánunk szóltak, hogy mikor költözünk már Dadára, várnak minket..... És a presszó tulajdonosnője is jó ismerősként üdvözölt minket, már a második alkalommal. Aztán beszélgettünk a polgármesterrel, aki szintén nagyon szimpatikus, barátságos volt. Elmondtuk neki a terveinket, érdeklődtünk a lehetőségekről. Készséggel válaszolt, abszolút támogatóan. 

Aztán én még egy kicsit vívódtam. Nézegettünk még erre-arra, de mindnél a következő mondattal álltunk tovább: "DE AZ NEM DADA."
Az a közösség, amit ott találtunk, az volt a döntő.  A hely szakralitása, szépsége és a közösség.