2015. március 15., vasárnap

Egy nemzeti ünnep margójára




Nemzeti ünnepeink környékén szokott eszembe jutni dédapám, aki igazán tudta mit jelent magyarnak lenni…

Magyarnak lenni, ide tartozni úgy, hogy akár idegen csengésű a neved, akár törve beszéled a magyar nyelvet.
A nemzettudat nem feltétlenül nemzetiségi kérdés. Ez paradoxon? Lehet.

A svábok például tudják. Azok, akiket elkergettek igazi otthonaikból, akiket akaratuk ellenére visszatelepítettek őseik földjére, akik visszaszöktek, ha tehették, vagy azóta is évente "hazajönnek" oda, ahová szívük-honvágyuk húzza.

Ennek a bejegyzésnek a megírására már régóta készülök. Megint egy személyes, családi történet, amelyet gyermekeink és mások elé példának teszek közzé. (Sajnos személyesen már nem találkozhattam a dédapámmal, már nem élt, amikor én születtem.)

Dédapám és családja, Julius Kollmann a jobb oldalon
 
A történet főszereplője Julius Kollmann, a dédapám. Mecsekszabolcson született egy sváb bányászcsaládba. Apja megözvegyült két gyerekkel, elvett egy sváb özvegyasszonyt, szintén gyerekekkel. Aztán egy jobb élet reményében kivándorolt (vagy vissza?) ősei szülőföldjére, Németországba, Dortmundba, ahol természetesen bányászként dolgozott tovább. Ott lakást kapott, és mikor már lehetősége volt, feleségét és gyermekeiket maga után vitette. A gyerekek, így dédapám is, ott jártak iskolába. Ott már a 8 osztály volt kötelező, ahogyan nagyanyámtól oly sokszor hallottam. (Mint, ahogy azt is, hogy ott a pék házhoz vitte a zsemlét, a tejes a tejet, és ott már akkor volt Maggi.:-) ) Dédapám az iskolát befejezve, mily meglepetés, szintén bányászként dolgozott, egészen az I. világháborúig, ahová behívták, magyar katonaként, hiszen magyar állampolgárságukról egy percig sem mondtak le. Itthon aztán választhatott: vagy a front vagy a bánya. A bányászokra ugyanis akkor nagy szüksége volt a hadiiparnak, így nem kellett harcolniuk. Naná, hogy a bányát választotta.  Így aztán a háborút megúszta. A bányát viszont nem, még 40 éves sem volt, amikor olyannyira rokkant lett, hogy nem tudott többé már dolgozni, dereka behajlott, meghajolva járt élete végéig.  (A dereka meghajlott, de a GERINCE nem!)  De kicsit előreszaladtunk. Még fiatal pécsi bányász korában megismerte dédanyámat Veronika Burschlt (akiről már írtam régebben A múlt című bejegyzésemben, aki tejeskocsin szökött be Pécsre Olaszról), akinek a szülei parasztok voltak a kis baranyai sváb faluban, Olaszon. Abban a hitben vette el dédanyámat, hogy egyszer ki fognak költözni falura, Olaszra, ahol szabad parasztként élhetnek, feledve a bánya sötétjét. Nem így lett, maradtak hát Pécsbányán, Pécs (és a DGT) soknemzetiségű bányászkerületében, ahol sokféle szót hallhatott az ember, csak magyart ritkán. Dédapám sem nagyon tudott magyarul. Éltek itt svábok, csehek, lengyelek. (Érdemes kimenni a pécsbányai temetőbe, a gótbetűs, díszes fejfákról sok idegen hangzású név köszön vissza.)  Egymást közt a bányászok nyelvét, a németet beszélték. Jól megfértek egymás mellett.  Így az is természetes volt, hogy a 40-es évek elején a helyi tanító, aki valamiféle lakossági összeírást, népszámlálást végzett, németül kérdezgette az ott lakókat. Így ért el dédapámhoz is, akitől többek közt azt is németül kérdezte, hogy
-Milyen nemzetiségű?
Dédapám rávágta, a világ legtermészetesebb módján németül, hogy: -Magyar!
A tanító csodálkozott: -De hát nem is tud magyarul!
- Akkor is magyar vagyok. -vágta rá dédapám, most már kicsit ingerülten.  
-De Kollmann bácsi, hiszen maga német újságot járat!
 (Erre nagyon büszke volt 8 osztályt végzett dédapám: a telepen ritkaságszámba menően a hochdeutsch-ot beszélte (hála a dortmundi gyerekkornak) és német napilapot olvasott.)
-Maga azzal ne törődjön tanító úr! Én Magyarországon születtem, Magyarországon élek, magyar kenyeret eszem: magyar vagyok! Ezt írja be! – vágta rá most már nagyon mérgesen.

Hát így. Így fogalmazta meg a sváb származású, magyarul alig beszélő , 8 osztályt végzett bányász dédapám a magyarságát! És nem értette, hogy mit nem lehet ezen érteni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése