A Betyáros történet

(A Zuram tollából)

 …ha már Anita ilyen nagylányosan megígérte, hát legyen!

Több okból kifolyólag is igen nehezen álltam neki ennek a tragikomikus esemény megírásának, mert valójában nem is igazán komikus, és hál’Istennek tragikus sem lett. Másrészt meg, mert Betyár és köztem nem akar kialakulni az a szoros kötelék, ami a kutyáimmal való kapcsolatomat eddig jellemezte.

Ahogy telik az idő, Kacatunk elvesztése óta, egyre inkább érzem, hogy ezt az űrt nem Betyár fogja betölteni. Talán pont ez a felismerés adta a löketet, hogy írjak, vagy is megemlékezzem Kacatról is. A két kutya intellektusa sajnos köszönő viszonyban sincs egymással. Betyár sok tekintetben magán viseli a kennelkutyák tipikus vonásait, ami szerencsére nem antiszocialitásban, csupán balf…ságban nyilvánul meg. És ebből lett a majdnem tragédia, de ne szaladjunk úgy előre! Kacat viszont hatalmas IQ-jánk köszönhette vesztét ( na ez a trgédia!), mert miután eladtuk a kecskéket munkanélkülivé vált. Sajnos idő hiányában nem tudtam kihasználni képességeit, ezért Ő talált magának elfoglaltságot. Éreztem, hogy baj lesz ebből, és el is szerettem volna ajándékozni olyan embernek, aki nem a szépségéért szereti  –mert az nem igen volt szegénynek-, hanem a benne rejlő képességeiért. A „szépségéről” csak annyit, hogy a juhász akitől vettük, a kérdésünkre, hogy mi a kutya neve, néhány másodperc gondolkodás után azt felelte:”Neve, az nincs, én csak bombázónak hívom.” A kutyára nézve, majd a juhász szemében csillogó huncutságból mindent értettem. Volt humorérzéke! Aztán ellátott még egy-két gyakorlati útmutatóval, de ezeknek közlésétől eltekintenék, mert az állatvédők szegény juhászunkat a brüsszeli emberi-, meg állati-, meg ki tudja milyen jogi bíróságra nem citálnák.

Persze nálunk, a tisztességes tartás és ápolás áldásos következményeként bizony meg is szépült…! Halottról vagy jót, vagy semmit! Na de tényleg! Megszépült…Legalább is szebb lett.

Betyárunk küllemével bezzeg nincs semmi probléma! Azzal legalább nincs. Aranyos… Gondolkodom, de hirtelen több jó tulajdonsága nem jut eszembe. Persze az is igaz, hogy nagyon kevés időm van vele foglalkozni, és lehet, hogy egy zsenit rejt a bundája. Az is igaz, hogy Kacatra sem jutott sokkal több időm, de ő valahogy kereste a kontaktust. Lehet, hogy Betyár is keresi, csak nem találja?

Bezzeg a szomszéd emésztő gödrét megtalálta!

Hős ebünk megérkezések már a másnapján kiderült, hogy harcias terrier őseinek véréből egy cseppnyi sem jutott az ő ereibe, aminek akár örülhetnénk is, ha dísznek vettük volna, de nem annak vettük! Béla macskánkat adoptálta. Vagy fordítva. Ez még nem tisztázott . Egy kutyus akinek cicája van!? Hm… Engem erősen emlékeztet Süsü történetére.

Látván, hogy a baromfi, és a nyúlfi állományra semmi nemű veszélyt nem jelent, gondoltam megmutatom neki ittlétének, és munkakörének értelmét, csirke állományunk megóvását ravaszdiéktól. Ekkor még azzal a naiv balzsammal kenegettem magam, hogy biztos annyira intelligens, hogy már is különbséget tud tenni házi, és vadállat között. A remény hal meg utoljára! Szóval, meglátogattuk a birtok végében elterülő nyugati panorámás, több nemzettségnek meleg otthont – a környék baromfi udvarai pedig megélhetést- nyújtó róka lakóparkot. Hős terrierünk egy vérprofi pókerjátékos szenvtelenségét meghazudtoló közönnyel sétált végig „munkahelyén”, majd kérdőn rám nézett: mit keresünk itt? Nem kéne már haza menni? Dee!!

Abban bíztam, hogy biztosan csak a kezdeti megilletődöttség az oka, de… hát még mindig azt szeretném hinni.

Nos, mivel nem láttam veszélyeztetve embert, házi-, és vadállatot, dadai gyakorlatnak megfelelően nem volt okom szabadságában tovább korlátozni. Jó Betyárunk el is indult felfedezni a világot, és már, mint írtam, el is jutott a messzi szembe szomszéd falappal fedett emésztőjéig, s mivel alaposan szemügyre kívánt venni mindent, ami a kennelen túli világot jellemezte, hát avval a lendülettel bele is ejtette szép tarka bundáját a szarba! A baj csak az volt, hogy a bundában őkelme is benn volt.

Kalandor Betyárunk szerencséjére Lajos barátunk otthon volt. Hallván valami vékony hangot, azon tűnődött, hogy a napok óta tartó magas láz miatt hallucinál-e, vagy a macskák ilyenkor szokatlan, december eleji násza zavarja háza békés csöndjét! Úgy negyed órát lamentálgatott ezen, mire felötlött benne, hogy utána kéne nézni ennek a fura hangnak. Kiment hát, és hallotta, hogy a pöcegödör felől jön a segélykérő nyöszörgés. Látván a probléma súlyosságát, azonnal nekilátott a hosszas káromkodásnak, na meg búvár Betyárunk kimentésének. Mivel a katasztrófa védelem, és a nemzetközi kutyamentők egyletének a telefonszáma nem jutott az eszébe, hát felhívott engem –ha már úgy is az én kutyám (Anitáé), hogy menjek már, mert nagy szarban van Betyár! Átérezvén a helyzet komolyságát, és megérezvén a kutya halál leheletét, azonnal indultam. Szolgálati gumicsizmámba (köszi Csizmás Kandúr) szinte röptibe ugrottam bele és mint a mesebeli hétmérföldes csizmában, már ott is álltam a gödör szélén, gyönyörködvén e nem mindennapi vízi balett előadásban. Mégis tud valamit ez a kutya, gondoltam elismerően! Lajos pedig egy senior  úszó világbajnokhoz illőn elismeréssel nézte a kitartó tempózást, bár látta, hogy a bukófordulókon még van mit javítani.

Tréfát félre téve, ez tényleg keserves látvány volt, a kutya kezdett kimerülni. Lajos addigi próbálkozása egy kötélre erősített vödör, amivel igyekezett kihalászni szegény párát, nem vált be. Szerencsétlen jószág a végkimerülés határán, mi meg ott álltunk tehetetlenül. Közben persze folyamatosan próbálkozunk, ötletelünk, de az idő vészesen fogy. Hangja gyengül, és időnként alábukik. Szerencsére az emésztő tartalmának felső rétege teljesen híg, így a kutya tempózhatott vitézül. A lyuk nyílása kb. 60x06cm lehet, amin a létra pont nem fért le, a „víz”szint teteje pedig úgy másfél méterre lehetett a talajszinttől, amit pedig lehetetlen elérni.

Akkor a jövő héten innen folytatnám!

Na jó, ha már Anitának megígértem, vagy hogy?!

Aztán mint Hollywoodban, jött a mentő ötlet. Nem is értem, Lajos nem néger őrmester, én meg nem vagyok zsidó orvos! Na mindegy is, a Gondviselő megunta bénázást és megsúgta a megoldást. Szétkaptuk a kitolható létrát, aminek a tolható része pont lefért a lyukon, és beleeresztve a trutyiba, a vége úgy 50cm-t kilátszott. Így a fentről kb. 1méterre levő tetejére már könnyen ráugrottam, és az éppen süllyedő Betyárt a hátsó lábánál fogva kinyújtottam Lajosnak. Nem részletezem, hogy a fejem fölé emelt kutya bundájából kicsorgó lé miként töltött el melegséggel! De a hős búvárunk kint volt, és ez a lényeg. Szegény olyan sokkos állapotban volt, hogy nem voltunk biztosak abban, hogy még így is megmarad. Annyira remegett, hogy kocogtak a fogai, a jajgatást nem tudta abbahagyni. Nem is jajgatás volt ez, hanem inkább a szűkölésnek és a jajgatásnak valami halk egyvelege.

Gyors fürdetés, hogy az a penetráns szennyvíz szag csillapodjék és, hogy a bőrén át több méreganyag ne tudjon felszívódni. Biztos, hogy nyelt is eleget. Ekkor láttam, hogy szerencsétlen a nagy küzdelemben a „medence” falának kaparásától –vagy a rossz bukófordulóktól-, a mellső lába több helyütt vérzik. Bő egy órán át tartottam az ölemben egy törölközőbe és egy takaróba bugyolálva, mire szűnt a remegés, és a szűkölés.

Hát így volt, aki nem hiszi, járjon utána!

Betyárunk küzdött vitézül az életéért. Azt gondolom ennyi év (35) kutyás múlttal, hogy ezt a kalandot kevesen élték volna túl.

Sajnos még ez a közös életmentő élmény sem volt elegendő ahhoz, hogy az a bizonyos bizalmi szál annyira megerősödjék, ami egy életre összeköti a kutyát gazdájával.

Szerencsére nekem még ott van öreg labrador barátom: Csipsz Úr.