Nagy kalandom Északon

helyett: a Dél-Dunántúlon, március idusán.:-))
Ahogy írtam, még mindig bejárok Pécsre dolgozni (bár már csak egy hónapig). Így tettem a múlt csütörtökön is. Előző este járt nálunk a polgármesterünk "vizitben", és mondta, hogy a Katasztrófavédelem (miért kell védeni a katasztrófát, ezt sohasem értettem:-)) írta e-mailben, hogy másnapra sárga jelzés lesz érvényben, mert viharos szél, hófúvás, méteres hótorlaszok várhatók. Na persze, gondoltam magamban, március közepén.... ha, ha, ha... Gondoltam ezeket magamban, ahogy álltunk a kecskéknél egy szál pulóverben az enyhe időben. No ez a gondolatom eszembe is jutott, ahogy órák óta álltam a 6-os főúton autóval az orkán erejű szélben, hófúvásban másnap délután, az egyik baleset miatt. Meg Petőfi szavai:  "szegény Tisza, miért is bántjátok...",  aztán persze másnap ő is megértette, ahogy kinézett az ablakon: "zúgva, bőgve törte át a gátot, el akarta nyelni a világot".:-)) Na, hát valahogy így jártam én is. Meg még sokan mások...
Reggel már láttam, hogy esik a hó, volt is egy futó érzésem, hogy nem kéne bemenni, szabit kéne kérni, de aztán elhessegettem magamtól, ááá, nem lesz gond, már hányszor mentem hóban. Dél körül már kezdett valami derengeni, amikor a munkahelyi étkező ablaktábláit majd kiszakította a szél a helyükről. Célozgattam a rossz időre a főnöknőmnek  de nem vette a lapot, sőt. némi kárörvendő mosolyt láttam az arcán, amikor közölte velem, hogy én ma már nem fogok hazaérni. Legszebb az öröm a káröröm, szokták mondani, de én nem osztom ezt a nézetet, sőt úgy feldühített, hogy azonnal felhívtam a főnökömet, hogy engedjen el. Maga még ott van??- kérdezte hüledezve- azonnal menjenek haza, amíg tehetik-mondta. Ekkor fél három volt. Azonnal indultam, de már későn. Ha egy  órával előbb indultam volna, hazaértem volna. Szóval elindultam, és mehettem is 8-10 km-t, amikor belefutottam az első kocsisorba. Láttam állni, menni rendőröket, de nem tereltek le senki a 6-osról, hagyták, had álljon be mindenki szépen, sorban az oszlopba, pedig, mint később megtudtam, le lehetett volna térni Pellérd felé a 6-osról, aztán Bicsérd után vissza. Na itten álldigáltam jó pár órát, folyamatosan telefonálva a Zuramnak, hogy nézzen utána a neten, hogy miért állunk és vajon meddig. Közben olyan idő volt az autón kivül, hogy az leírhatatlan. A fák majd derékszögben hajlongtak, szakadt a hó, az előttem kettővel álló teherautó reklámfeliratát nem tudtam kivenni, annyira sűrű volt a havazás. A Suzukit (naná, hogy ilyenkor a kisautóval megyek:-)) álló helyében löködte a szél, folyamatosan a becsapódó ágdarabok, fenyőágak zaja hozta rám a szívbajt. Már több órája álltam ott, amikor a Kossuth rádió először bemondta, hogy elakadás van a hatoson. Gratulálok.:-(( Mikor végre elindult a sor, nem sokáig örülhettünk, mert újra lezárás volt, de ekkor szerencsére már letereltek egy alsóbb rendű útra, itt nem kellett kivárni a mentést. Közben hívtak dadai kézműves szomszédaink (Katáék), ők Pestről jöttek, érdeklődtek, hogy hol tartok. Innentől folyamatosan informáltam őket az utak járhatóságáról. Szigetvár után a szokásos kadarkúti irányt vettem. Somogyapáti után tűzoltók mentettek egy autóst, és olyan furcsán néztek rám, nem értettem. Gondoltam, nem nézik ki az "ezres szuzukis" nőből, hogy tud közlekedni a hóban. Később megértettem  miért néztek úgy: Somogyhatvan és Patosfa között az maga volt a pokol. Hihetetlen hófúvás, az autó orrát sem láttam, nehogy az út szélét. Néha, két fúvás között, mintha láttam volna az út menti fákat. Ha emlékeztek a Delta című műsor főcímére: na, azt semminek híják ehhez képest. Bevallom, ennyire kocsiban még sohasem féltem. Végre megláttam Patosfát, közvilágítás (hurrá), már csak 30-40 km, egy, másfél óra és otthon leszek!  A falu végén megint sor. kiszálltam, kérdeztem a tűzoltókat, mi van. Közölték, hogy ők is elakadtak, először őket húzzák ki, ők meg a két teherautót, akik egymást szorítottak le az út két oldalára. Több óra, mondták (ekkor már majdnem hét óra volt), és ha itt átjutok, akkor a következő, ladi dombon fog ugyanez várni, ott is elakadtak teherautók. Itt elgondolkodtam: Szigetváron lakik az unokanővérem, nála alhatok. De menjek vissza azon a poklon keresztül, ahonnan végre most értem ki???? Másrészt viszont, ha idáig eljutottam, vissza is csak eljutok, és mégiscsak jobb meleg ágyban aludni, mint a patosfai kanyarban. Így hát visszakanyarodtam, felhívtam a Katáékat (kézműves szomszédok), hogy ma este már nem lehet hazajutni, összeszedtem a maradék bátorságom, és bele a sötét hóviharba. De szerencsém volt, pont akkor indult egy öreg Ikarusz is, végig az ő hátsó lámpájának fénye vezetett Szigetvárig. Az utat letaposta. Még soha nem szívtam ilyen boldogan ikaruszbűzt.:-)) Másnap a Katáék reggel indultak Pécsről, ahol az éjszakát töltötték, így most ők informáltak az utak állapotáról. A 67-esen, Kaposváron keresztül, ott a Katáékat felvéve fél kettő felé értünk Dadára. (Ja, Bárdudvarnokot lezárták a rendőrök, és csak nehezen engedtek be minket.) A dombtetőn akadtunk el végül, szemben a Zurammal, aki a mentésünkre indult hólánccal, és ott várt, mert felült az autója.:-)) Mindent otthagytunk, hazamentünk melegedni, pálinkázni, ebédelni, majd később kiástuk a két autót, a Józsi eltolta a havat a kistraktorával, így hazatérhettünk mindannyian.
Ezt a kalandot nem fogom elfelejteni (a taxisblokád alatt volt ilyen kalandom, amikor Soprontól Pécsig jöttünk, reggel héttől, este kilencig), amíg élek. Megvannak a tanulságai: soha ne becsüld le a figyelmeztetéseket és most már biztos, hogy tudok vezetni.:-)) Ha előbb indulok egy órával és ha a kamionosok megfogadják a közlekedésük tilalmát, akkor hazaértem volna estére.
Még egy pár szó a kamionosokról: meggyőződésem, hogy a megrekedések 75 %-áért ők a felelősek. Mennek a nagy autójukkal, erőfölényük biztos tudatában, és nem törődnek senkivel, még egymással sem (lásd a patosfai példa). Pénteken Terecsenynél például a kamionstop ellenére jöttek szembe 60-70-nel a zselici kanyarokban, vészvillogóval, pont a záróvonalon, középen, egymás után 3 is, a szembejövő személyautós meg fusson bele a hófalba, amit a hókotró épített, hiszen úgy sem akar egy teherautó hűtőrácsán meghalni. És ez nem volt egyedi. Sok személyautós "menekült" le az útról, hogy elkerüljön egy ilyen ütközést. Nagyon szomorú dolog ez, ez a hozzáállás. Nem értem, hogy a rendőrök, miért nem állították félre a kamionosokat.
Bocsánat a hosszú útleírásért.:-((

Néhány fotó a dadai "mentésről", és téli tájról:

A szél ásta 

Folyik a "mentés"

Ő hős, rettenthetetlen "ezres szuzuki":-))

Ez is a szél műve

Józsi nem az úthengerrel, hanem a traktorral

Mindjárt kiásom:-))

Az udvarunk

Aranyeső

Jé, a Fanni nem is olyan fehér, mint a hó:-))

"Közhelyfa"

Hóhullám (nem hő, hanem hó):-))

Még nagyobb

Az állataink szépen átvészelték a vihart, jól vannak, csak a legelészés hiányzik nekik kicsit. Reméljük az érkező melegfront kicsalja Helgából és Bebéből a kisgidákat, mert még mindig nem ellettek meg.
Közben Milli a kiváló anyából visszaminősült simán anyának, mert Picurt nem hajlandó szoptatni, így őt most cumiztatnunk kell, naponta többször.:-((

Még egy gondolat az időjárásról: ha annak idején  1848-ban ilyen idő lett volna, lehet, hogy ki sem tör a forradalom, és még mindig Habsburg fennhatóság alatt állnánk?:-)) Az ifjak kinéztek volna a Pilvax ajtaján  és gyorsan visszacsukták volna, még egy forró kávét, teát rendelve?:-))