A múlt...

Ez a blog azért indult, hogy bemutassa egy vendégház és kisgazdaság indulását, mindennapi életét a kezdetektől.
Úgy érzem, hogy az idevezető út is fontos. Sokat gondolkodtam, hogy ilyen személyes dolgokat leírjak-e. Alapjában véve nem vagyok nagyon nyitott személyiség, de aztán arra jutottam, hogy ha dokumentálni akarom a történteket és segíteni akarok másoknak, akik hasonló terveket szőnek, akkor meg kell tennem.
A másik, ami ennek kapcsán idekeveredett, az a családom története. Itt is bizonytalankodtam, hogy nem túl személyes-e.
Szokták mondani, hogy a történelem az élet tanítómestere. Ezt én is így gondolom. Saját múltunk ismerete pedig főleg nagy tanító. Lehetne. De sok családban ma már nem tartják fontosnak, hogy a gyerekeknek elmeséljék, amit őseikről tudniuk kéne. Én másképp gondolom. Ezért ebben a blogban néhány családi történet is helyet kap: olyanok, amelyeket fontosnak, tanulságosnak tartok megosztani. Legalább fennmaradnak gyerekeinknek, unokáinknak, hogy tanuljanak belőle.

Amíg a teljes életmód és otthon váltásig eljutottunk, addig sok idő telt el és rengeteg gondolat fordult meg pro és kontra a fejemben. Hívott a vidék, a természet és marasztalt a város a "kényelmével", és a a megszokás. Ami nagy úr. Ha hagyjuk.
Ami nehéz volt ebben, az az, hogy ez a város, ami "fogva tartott", az PÉCS. A tükeség..... A pécsiek tudják mi ez. Máshol az újonnan beköltözötteket hívják "gyüttmentnek". Itt a tősgyökereseket hívják tükének, tüke pécsinek. Azt hiszem (de biztos nem vagyok benne), hogy ez a kifejezés  a híres Pécs környéki szőlőkkel lehet kapcsolatban, azokat hívták tükének, akiknek a Naphegyen volt legalább 10 tőke szőlőjük.

Az én tükeségem dédnagyanyámmal kezdődött (a lenti képen a jobb szélső lány), aki 1912-ben szökött be Pécsre egy sváb kis faluból, Olaszból, felkéredzkedve a tejesember kocsijára. "Nagy terve" az volt, hogy cselédnek áll a városban, ő bizony nem született parasztnak. Inkább ott hagyta a családi gazdaságot, hogy más padlóját súrolja. Ükapám gyalog indult utána 30 kilométerről, hogy hazavigye. Nem ment. Maradt inkább más cselédje a városban.
Én máshogy döntöttem......

De a családom tükesége vele kezdődött még az "utolsó boldog békeidőkben", az I. világháború előtt. Surányi Miklós pécsi író így írt Kantate című művében ezekről az évekről: 

"Soha semmi különös vágy, rendkívüli baj vagy nem remélt szerencse nem zaklatta fel idegeit ezeknek az embereknek, s ha a bor jó volt, a sör hideg, a friss csapolás nem késett, s a birbicses ember az éjjeli mulatóhelyeken nem csalt, ha távoli országokban kellő időközökben felakasztottak néhány nihilistát, s a lapok megnyugtató híreket hoztak az orosz és olasz kormányokkal szemben fennálló változatlan jó viszonyról, ha a jogászok nem tüntettek valami miatt, a szőlőt nem bántotta a filoxéra, a búzát a szárazság, a gyümölcsfát a fagy, akkor Pécsett úgy éltek az emberek, mint az istenek Arkadiában."


Hát ilyesforma idők voltak azok....