Gondolatok egy temetés körül

Ez nem egy gyászos bejegyzés lesz, bár egy egy temetés ihlette, hanem épp ellenkezőleg, ez egy vidám, sőt lelkes, és eléggé személyes rövidke lesz. Megint kedvenc Goethe idézetem jutott eszembe: "A legtöbb, amit gyerekeinknek adhatunk: gyökerek és szárnyak", hát ezért kell leírnom.

Drágám nagynénjét, Lujza nénit temettük néhány hete szombaton egy pici, lassan elnéptelenedő baranyai faluban. A családról tudni kell, hogy a felvidékről telepítették ide őket (azoknak a kitelepített magyarországi  németeknek házaiba, akiknek szintén "menni kellett"), a kedves nagynéni is még ott született Tósnyárasdon, gyermekként került ide. Történelmünk egyik leggyászosabb időszaka volt ez, akkor próbálták meg azokat a bizonyos gyökereket eltépni. Hát nem sikerült nekik.
Nehéz dilemma volt ez a felvidéki magyaroknak: ha szlovák nemzetiségűnek vallja magát, akkor maradhat a szülőföldjén, ha magyarnak, akkor mennie kell. Mikor, hová? Nem tudhatta. A következő dilemma: mi legyen az öregekkel, hogyan tegyék ki őket ilyen tortúrának, hogy el kelljen hagynia szülőföldjét, ősei földjét, ősei házait, végső nyughelyüket, gazdátlanul, gondozatlanul. Kénytelen, kelletlen meg kellett osztani a családokat: az öregek közül sokan maradtak, és maradnia kellett fiataloknak is, hogy őket gondozhassák, halálukig kísérhessék. És mindehhez meg kellett tagadniuk a magyarságukat. Ha ez nem nehéz döntés, feloldhatatlan törés, akkor semmi sem az.
Szóval a család egy része ment, egy része maradt. Itt akár szakadhatott volna a rokonság szövete, de nem így történt. Pedig nem egyszerű kor volt az. Hajlamosak vagyunk elfeledni, de nem utazgathatott csak úgy, kénye-kedvére mindenki, hogy családját látogassa, ápolja a rokoni kapcsolatokat. De a magyar nép leleményes, volt egy kis darabkája az életnek, ahol a politika szabadságot hagyott: a sport. Ott lehetett utazgatni, lehetett, sőt illett kapcsolatot ápolni külföldi csapatokkal. Az "elhagyott" felvidéki falunak is volt focicsapata, a baranyai "új hazának" is volt focicsapata, így aztán a "sportbarátság" (vicces, nem?!:-) égisze alatt, évente egyszer utazott az egyik csapat hozzátartozóstul a másikhoz, évente másik  alkalommal pedig a másik az egyikhez. Mégpedig több napra. Így aztán a később született gyermekek is megismerték unokatestvéreiket, és számon tartották a rokonságot. Nagy események voltak ezek, nagy ünnepléssel. (Persze fociztak is!)
Most ezek az unokatestvérek és másodunokatestvérek találkoztak össze a temetés okán. Mert persze a mostani rohanó korban már egyre inkább csak esküvőkön, temetéseken találkoznak egymással. De tudnak egymásról, ismerik egymást, és ez sem kis dolog.
Kis írásom csattanója következik:  A felvidéki kis falu, Tósnyárasd polgármestere eljött a (mindenki által ismert és szeretett) Lujza néni temetésére, hiszen mégis csak Tósnyárasd egyik szülötte tért örök nyugovóra messzi földön.
Hát ennyire széthúzó nép a magyar.:-)