A Zuram bejegyzése (először a blog történetében:-)

A minap egy gyermekkori álom megvalósulását oszthattuk meg Kedves Olvasóinkkal. Egészen pontosan az én ("a Zuram") álmom, vágyam lett valósággá.
Azt hiszem, szeret az Isten... s míg ezen gondolatok melegítették lelkemet, eszembe jutott, hogy az életem egyik igen nehéz periódusában azzal vigasztalódtam, hogy egy-egy emlékezetes élményemet leírtam. Úgy 8-10 éves lehettem az alábbi történetben...

A MINDSZENTI NAGYHEGYEN

Az én gyermekkoromban nem volt divat a tengerparti nyaralás, igaz lehetőségünk sem lett volna rá. Ellenben volt a mesékkel és kalandokkal teli mezítlábas falusi nyár, a kertek alján kanyargó patakkal, azon túl pedig a fűzfákkal, bokrokkal és virágokkal tarkított legelő, vagy a valódi nevén a Hidegdomb. Ez a hely is kínálta magát, de az igazi kalandok mégiscsak a NAGYHEGYEN teremtek. Szerencsére az én nagyszüleimnek is volt ott egy darabka szőlőjük, rajta fehérre meszelt kis présházzal, mely a legforróbb júliusi délután is hűs szobájával és leírhatatlan illatával fogadta a betérőt. És óh, azok a vidéki lóistállók! Kell-e egy városi gyereknek ennél több? Akit még nem csapott meg a reggelek lóistállóinak párája, aki még nem lopódzott be az esti etetés után, az nem hallhatta azt a monoton, mégis megnyugtató zenét, amint a fényesre csutakolt lovak a szénájukat ropogtatják, miközben izmaikon az egész napos munka görcsei futnak végig és elégedetten prüszkölnek. Aki viszont már járt tisztán tartott istállóban ápolt lovak között, annak biztos, hogy egy életre beivódott a lelkébe a ló illata. Valahogy így vagyok ezzel én is. Kivételes öröm volt számomra, ha a falu plébánosának cigány kocsisával elmehettem és rázkódhattam a bakon egész nap, minek eredményképp másnap úgy sajgott mindenem, mint akit kerékbetörtek. Persze ezt gondosan titkolni kellett, nehogy legközelebb ne engedjenek el! Egy nap a reggeli után, nagyapám nyakába akasztotta sokat látott tarisznyáját, majd megszokott szűkszavúságával csak ennyit bökött felém: no, jössz? A Nagyhegyre? Kérdeztem vissza, de választ sem várva folytattam, hogy: hát persze! Nem is értettem, miért kérdezi, mikor ez nem is kérdés!

A Békavárosnál - ahogy a helyiek nevezték a falu végét - lekanyarodtunk a földútra, ahol a civilizációt már csak a patakon átívelő fahíd jelképezte. Ahogy az esővájta úton ballagunk, az utunkat szegélyező bokrokon éktelenül ricsajozó verébnép hangja mögül, mintha lódobogást és szekérzörgést hallanék. Az én szívem is kalapálni kezdett az izgalomtól. Ez nem lehet más, csak lovaskocsi! Ahogy ezen futkároztak a gondolataim, a csalitos utáni kanyarban előbukkant a szekér. Ez az én napom – gondoltam - s egyszeriben elmúlt a szomjúságom, a legyek sem csíptek, sőt még az árokparton szerzett csaláncsípés sem égett már, amit eddig egy takarmányrépa húsos levelével orvosoltam. A kocsis napbarnított arcú, széles vállú ember volt, s kék kockás, feltűrt ujjú ingében a homloka fölé tolt smicisapkájában unottan fogta a gyeplőt. Ismerősként köszöntötték egymást nagyapával, majd én is elmondtam ki fia vagyok. Végre azt is megkérdezte, hogy elvigyen-e. Az jó lenne, előztem meg a válaszadással nagyapámat. Igaz nekem a bakon nem jutott hely, csak a kocsiban, de ez is valami. Igazi parasztkocsi volt, sarágjával, pokróccal letakart deszka bakkal, fa kerékkel és rozsdás viharlámpával. A kocsi zörögve-nyikorogva indult meg velünk felfelé a hegyoldalba. A lovak, farkuk szüntelen csapkodásával próbálták visszaverni a vérszívó rovarok szűnni nem akaró támadását. Úgy suhogott a farkuk, mint mikor a szél játszadozik a fenyves ágai közt. Pár perc alatt felértünk a présházhoz és a kocsis megállt a mellette magasodó agg diófa árnyékában, majd engedvén öregapám invitálásának ő maga is leszállt, hogy koccintsanak egymás egészségére. Legalább addig is lovazhatok egy kicsit - gondoltam. Láthatta a kocsis is sóvár tekintetemet, s csak úgy a válla fölött visszaszólt: nyugodtan odamehetsz, szelídek. Bolondul az állatokért, mondta nagyapám. Mire a kocsis: városi gyerek mi?! A többit már nem hallottam, mert addigra ott álltam a két megtermett állat előtt és néztem hatalmas, titkot rejtő csillogó-fekete szemüket, mint aki csodát lát. Ahogy visszagondolok, még ma is érzem bársonyos ajkaik csiklandozását, amint tenyeremből elveszik a feléjük kínált fűcsomót. Persze mindennek, így ennek az idillnek is vége lett. A kocsis megköszönte a vendéglátást, majd elhajtott. Sokáig néztem a kocsi után, hallgatván a szekér zörgését és a lovak patáinak dobbanását.

Aznap szinte estig kint voltunk a szőlőben. Szerettem a környék poros útjain csavarogni és a hegytetőről szemlélni a környék aprócska falvait. Onnan fentről, mintha az egész világ csak makett lett volna. A templomtorony keresztje, mely lentről nézve oly büszkén tört az ég felé, innen fentről oly parány, hogy a rövidnadrágom lyukas zsebéből biztosan elveszteném. A nyárvégi szellő a föld és a szőlő illatát hordozta, a tücskök pedig szakadatlan ciripelésükkel, a madarak pedig énekükkel búcsúztatták a lenyugodni készülő napot. Nem emlékszem, hogy az a nap hogyan ért véget, mert egyszer csak a valóság belefolyt az álom tengerébe.